Érték Vagyok ÖnBizBár Blog

Horváth Rita coach és pszichodráma asszisztens blogja

Ahogy én jelen vagyok

5 perces. Egy kis bepillantás a színfalak mögé. Avagy a szerelő, a külföldön élő anyuka, a teremtés fája festmény és a coach saját története egyben.

Sosem gondoltam volna, hogy természetes élőhelyem - mint hangyáknak a biztonságot adó termeszvár - egy ház lesz. Négy fal, világos nappali (kilátással a szélben táncoló fűszálakra), egy el nem készült teremtés fája festmény a kis dolgozó kuckóm falán. Mondjuk azt sem gondoltam volna két évvel ezelőtt - amikor belekezdtünk az építkezésbe, hogy képes vagyok levezényelni a megálmodott házunk felépítését. Sőt azt sem hittem, hogy ebből az álomból valóság lesz: álmaink otthona készül. Élveztem a pörgést, minden egyes kis zug megálmodását, az asztalos munkákat, a csavarozást és fúrást, sőt még a házon dolgozó férfiak lelkének ápolását is. Sosem hittem volna, hogy segítői hozzáállásom ekkora érték lesz még a házunk felépítésénél is.

Emlékszem egy beszélgetésre az egyik kulcs fontosságú szerelővel. Fáradt volt, nyűgös, megnyugvásra vágyott, amit sajnos rendszeresen az alkoholban keresett. Minden találkozásunkkor megkérdeztem, hogy van, és ő örömmel mesélt. Hittem a bennem áramló megérzésnek, ő pedig élvezte, hogy valakit igazán érdekel. Egyszercsak megkérdezte, mivel foglalkozom. Elmeséltem neki, mit is csinálok. Ugyan coachingnak hívják, ő biz' nem értette, miről beszélek. "Embereket hallgatok meg és odafigyelek rájuk úgy, ahogy más senki az életükben." - mondtam neki. Beszélgettünk. Hosszan. Körülbelül 20 perc múlva mindent tudtam az élethelyzetéről és mesélt nekem apaságáról és szeretett fiairól. Emellett a magányról, ami szívében felesége helyén keletkezett. Ahogy hallgattam, az én szívemben is megéreztem a magányt, a feleségének hiányát. Ezzel kapcsolódtunk ott össze. Megható volt átélni és hálás vagyok, hogy a bizalmába avatott. Hálás vagyok, hogy engedte nekem, az idegennek, hogy egy ennyire mély, szeretettel és szomorúsággal teli ösvényére ráléphessek egy kis időre és kísérjem őt pár órán át. Ott voltam neki. Megélhette az űrt, a hiányt. Az idő megállt egy pillanatra. Rálátást nyert az életére. Egy különleges buborék keletkezett a házunk mellett állva, ami segítette őt kiemelni abból, amibe beleesett.

Beköltöztünk. Itt lakunk. Minden nap végigmegyek a ház melletti járdán, ami akkor még földkupac, kábelrengeteg és betonvasak tengere volt. Ma fű és járda. Az otthonunk. Minden nap emlékezek erre a beszélgetésre. Minden nap eszembe jut, milyen sokat adok azzal, ahogy ott vagyok valakinek. Pont úgy, ahogy neki szüksége van rám. Jelen vagyok, hallgatom, elfogadom,  megérzem, visszajelzek neki. Rólam, róla, a köztünk lévő kapcsolatban jelen levő témájáról. Kérdezek, ő mesél.  Így lépkedünk együtt. Az ő ösvényén, az ő tempójában, az ő fejlődése érdekében.

jelen-letfa.jpeg
Most kicsit visszamegyek a házba. Megállok a dolgozó kuckó ajtajában. Nézem a fehér falat. A teremtés fáját megfesteni nagy projekt lesz - gondolom. Sóhajtok. Izgulok. De tudom, hogy le akarom vedleni a félelmemet: ha elrontom, az bizony a falon ragad. Emlékeztetőül néz majd velem szembe. De az is lehet, hogy csodálatos lesz és büszkeséggel tölt majd el, ha naponta ránézek. A dolgozó szoba, ahol a coaching üléseket tartom -  most online - kéri ezt a karácsonyi ajándékot és a mandala párnákat, a pozitív töltést. Megérdemli. Nagyon. Tart, hallgat és segíti biztonságával az üléseimet. Ott az a nagy fehér fal, várja, hogy kiviruljon és én meg szeretném adni neki ezt az ajándékot. De ott a félelem. Megfelelés talán. Csalódástól félek, amit magamnak okozhatok, ha nem sikerül.

 

Ülök a héten ebben a szobában. Nézem az üres falat, amikor csörög a Skype. Hollandiából csörget be az ülésre egy régi ügyfelem. Örülök neki. Beszélünk a témájáról: félelem a saját magának okozott csalódástól. Ami kint, az bent - érzem meg saját témámat tükörben nála. "Mi van, ha nem sikerül? - kérdi tőlem. Beszél a legrosszabb lehetőségről. Beszél arról, mennyi tapasztalata van már a témában. Én mesélek neki a családjáról: az apukájáról, aki nem adta fel, az anyukájáról, aki megpróbálta támogatásával ott volt neki és a kislányáról, aki minden felnőttet meghazudtoló küzdelemmel - felállt, elesett, felállt elesett és - nem adta fel, amíg nem tanult meg járni. Ők azok, akik körülveszik. Ők azok akik a mintái. Ők azok akik szeretik és támogatják. Ők azok, akiket szeret. Ők a világ neki. És ebben a világban nincs lehetetlen. Ebben a világban aki akar, az tud. Átérzi, beleáll, meghatódik, megérti, energizálódik, megnyugszik. Érzi és érti: neki is megy. Erőt kapott és hitet. Lehetőséget a megpróbálásra. Ezáltal én is töltődök, bennem is megszületik a hit: lehet, hogy csodálatosat festek a falra.

Imádom ezt a munkát. Teljessé tesz és segít kapcsolódni valami nagyobbhoz. Egy nagy szeretethez. A szeretetben és elfogadásban megszületik a változás. A bátorság ahhoz, hogy kinyissuk a hátizsákunkat és megnézzük, mit hordozunk, éveink során milyen uzsonnás doboz maradt ott, amire bizony már nincs szükségünk. Én segítem ezt a kicsomagolást. Segítek kiszedni az elhasznált dobozokat. Azzal, hogy jelen vagyok: lényemmel, figyelmemmel, támogatásommal. Ez egy tulajdonság, ami egyedivé tesz. Nem technika, nem módszer, nem modell. Minden benne van, amit magamról megtudtam, amit a hosszú önismereti utamon feldolgoztam és amit az emberek fejlődéséről az elmúlt években megtanultam.

Most sajnos csak az online térben találkozunk. Hiányzik a személyes kapcsolódás, a tér, amiben a csoda megszületik. Most laptop van és internet és ennek tere, de nem lesz mindig így. Várom a tavaszt, a vírus visszavonulását és a személyes találkozásokat. Addig marad a Zoom, a Skype és a laptop, lábamon csíkos mamuszkával, kezemben egy gőzölgő, frissen főzött gyömbérteával.

A bejegyzés trackback címe:

https://ertekvagyok.blog.hu/api/trackback/id/tr4716492544
Nincsenek hozzászólások.

Érték Vagyok ÖnBizBár Blog

A blog, ahol olvashatsz önbizalomról, figyelemről, önismereti dolgokról, emberi kapcsolatokról, miértekről.

Friss topikok

süti beállítások módosítása